A ház

Egy pesti ház évszázadai

Sporer Gasse

A Vitkovics Mihály u. 12. története

A kor és a város

Miközben Bonaparte serege hadban állt Európa majd minden országával, I. Ferenc császár épphogy végzett Martinovicsék lefejezésével és József főherceget Pozsonyban nádorrá választották, Saager Antal déligyümölcs kereskedő telket vásárolt Pest városában. Ezt kellett tennie, mert akkortájt csak úgy kaphatott polgárjogot a bevándorló, ha saját háza is volt a városfalakon belül. 1799-ben fel is építtette Pest ma már egyetlen klasszicizáló késő barokk stílusú lakóházát a Sarkantyús utcában.

Rómer Flóris írta a töröktől visszafoglalt Pestről: „Ha már a török iga alatti város sorsa könyörületre méltó volt, még inkább megérdemlé a szánalmat a kőhalom, melyre a győzők a magyar zászlóval együtt a kétfejű sast feltűzték. Omladék és romhány, elszórt piszkos katonatanyák és bedűlő félben lévő lóólak valának az egyedüli építési maradványok, melyeket a seregek véres verítékkel visszafoglaltak. … A hajdani jó módú polgárság kihalt, az ideiglenes lakókat idegenek képezték, kiket egyedül a katonákkal való kereskedés és nyerészkedés csalt ide, …”[1]

A XVIII. század Pest városa számára a török hódoltság utáni újratelepítést, illetve a visszafoglalás harcaiban lerombolt város újjáépítését jelentette. A XIX. század első fele az iparosodást, a lakosság lélekszámának gyarapodását és az építőtevékenység fokozódását hozta a városnak. Pest lakosainak száma az 1799. évi 29 870-ről 1848-ra 110 516-ra emelkedik. A város már a századfordulón túlnőtte a városfalak által szabott határokat.
Pesten 1765-ben 1 146, 1803-ban 2 904, 1820-ban 3 859 házat számoltak, 1840-ben pedig már 5 105-öt.

József nádor 1801-ben felterjesztéssel fordult a császárhoz, melyben Pest kereskedelmi jelentőségére és ezzel kapcsolatosan a városszépítés fontosságára hívta fel a figyelmet. Megbízásából Hild János kidolgozta az első városrendezési tervet, mely az 1805-ös József nádor-féle városszépítési programot tartalmazó újabb felterjesztés alapja. A nádor felterjesztése alapján 1808-ban létrehozták a Szépítő Bizottmányt, melynek tevékenysége nyomán hatalmas lendületet vett a város fejlődése.

A késő barokkból a klasszicizmusba forduló építészetnek számos finomkezű, avatott művelője dolgozott a városban a XVIII-XIX. század fordulója körüli években, így Pollack Mihály, Zitterbarth János, Brein Fülöp, Hild János, Kasselik Fidél és mások.

Az utca, a telek és a ház

A Vitkovics Mihály utcát a XVIII. században Comitat Gassl-nak, Megye köznek hívták, 1720 körüli telekkönyvi bejegyzésekben ez a név már szerepel. Az 1803-ban megjelent első pesti címtárban Sporer Gasse-nak, Sarkantyús utcának nevezik. Ez az elnevezés éppen az épület helyén állott sarkantyúkészítő műhelyről vette eredetét. A XIX. század folyamán vegyesen használták a név német és magyar változatát, ez utóbbit hol Sarkantyús, hol Sarkantyú utcának írva.

1874-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa ezt a nevet megtartotta, természetesen magyar változatában: Sarkantyús utca. 1921-ben a költő és műfordító emlékére Dalmady Győző utcának nevezték el. 1954-ben az utca nevét Vitkovics Mihály utcára változtatták. Vitkovics költő, meseíró, irodalompártoló 1778 és 1829 között élt, háza egyike volt az első pesti irodalmi szalonoknak.

Saager Antal ingatlanvásárlása óta telekegyesítés és újra felosztás nyomán alakult ki a környezet mai állapota. 1798-ban Saager Antal megvásárolta az Új Világ utca (Semmelweis u.) és a Sarkantyús utca (Vitkovics Mihály u.) közötti, két utcára néző telket a rajta álló épülettel és ezen építkezett. 1802-ben megvette Új Világ utca és a Sarkantyús utca sarkán lévő, háromszög alakú, kisebb telket is, majd egyesítette a kettőt.

A tudományos kutatás[2] szerint a mai épület lényegében két szakaszban épült:

1799-ben épült a korábbi sarkantyúkészítő műhely helyén a mainál egy nyílástengellyel rövidebb utcai szárny, valamint a baloldali udvari szárny a hozzá csatlakozó lépcsőházzal együtt. A földszinten két helyiség volt: egy nagyobb, dongaboltozatos és egy kisebb a kaputól jobbra. Az emeleten volt a lakás szabadkéményes konyhával, egy udvari és több utcai szobával. 1810-ben az L-alakú copf épületmaghoz hátsó, udvari szárnyat is építettek, ennek mára csak a pincéje maradt meg.

1838-39-ben teljes hosszúságúra egészült ki a Sarkantyús utcai épületszárny, elkészült az utcai szárny ötödik nyílástengelyének homlokzati fala. Az 1810-ben épült részt — a pince kivételével — lebontották, oly módon, hogy a pince udvari falára merőlegesen pilléreket falaztak, ezek közeit átboltozták, s e boltöveken nyugszik az udvar felőli főfal.

Felépítették tehát az új udvari szárnyakat, a jobboldali kapupillér áthelyezésével a kapunyílást ― helynyerés céljából ― leszűkítették, ekkor készültek a ma is meglévő kapuszárnyak, valamint elhelyezték a baloldali udvari szárny elé a vörös márvány kutat.

A második építési szakasz érdekessége, hogy a korszak klasszicista formavilága helyett a korábbi, klasszicizáló késő barokk épületszárnyak stíluselemeit alkalmazta.

Saager 1838-ban egyik vejének, Schaffer Jánosnak, az ugyancsak Krajnából származó kereskedőnek adta el az ingatlant. Schaffer 1838-39-ben nemcsak a Sarkantyús utcai ötödik nyílástengelyt építtette meg, hanem az egyesített telek Új Világ utca felé eső “sarokrészén” Kasselik Ferenc tervei szerint felépíttette a ma is álló, kétemeletes, önálló épületet (Ma Semmelweis u. 12.),  melyben a Nemzeti Zenede kapott helyet.

telektörténet 2

A két önálló épület léte előrevetítette a telek újrafelosztását, melyet 1853-ban be is jegyeztek a telekkönyvbe. A megosztás után a Sporer Gasse 2. (Vitkovics Mihály u 12.) a 613/2-es, a Neue Welt Gasse 19. (Semmelweis u. 12.) a 613/19-es helyrajzi számot kapta. Ez a felosztás megfelel a mai állapotnak. (24276 és 24275 hrsz.)

Az épület a mai alakjában áll tehát 1839-től, a későbbiekben csak kisebb átalakításokon ment keresztül. Említést érdemel, hogy a múlt század végén, a kaputól balra, vendéglő céljára üzletajtót és üzletablakot készítettek. Az 1970-es évek első felében tudományos előkészítés nyomán készült műemléki rekonstrukciós terv alapján teljesen felújították az addigra erősen leromlott állagú épületet.

Egyes források szerint az épület, illetve annak egy része a 18. század elején épült, így szerepel Belváros-Lipótváros Önkormányzata nyilvántartásában is. A ház történetének tehát nyitott kérdései vannak, melyek tisztázása érdekében további kutatásra van szükség

A felújító, értékmegőrző munka az 1980-as évek végén újra indult és napjainkban is tart, hiszen egy műemlék épület különösen igényli a folyamatos gondozást, karbantartást. Ráadásul számos olyan rejtett érték, lehetőség és persze megoldásra váró műszaki kérdés is van egy ilyen házban, amit a ― mégoly dicséretes, de mégiscsak IKV keretek között készült ― műemléki rekonstrukció nem vett vagy nem vehetett észre, illetve mai szemléletünk szerint hibásan vagy egyáltalán nem oldott meg.

Többek között elkészült a mennyezet díszítésének feltárása és helyreállítása a földszinti nagy, dongaboltozatos helyiségben, a kapualj felújítása, a baloldali lakásajtó cseréjével, a jobboldali lakásajtó feltárásával és rekonstrukciójával és a kapualj terét az udvar felől lezáró üvegfal visszaépítésével. Elkészült a tetőhéjazat és bádogozás teljes felújítása, egy 70-es években befalazott, folyosóra nyíló ajtó helyreállítása, több lakás felújítása, a burkolatok, az épületgépészeti és elektromos vezetékek, szerelvények megújításával és a fűtésmód korszerűsítésével, az 1810-ben épült szárnyból fennmaradt pince eredeti állapotának visszaállítása, egy kandalló rekonstrukciója, a 10-es számú ház felőli kémények szerkezeti megerősítése, valamint az utcai homlokzat felújítása, mely során az épülethez illeszkedő cégér és cégtábla is került a falakra. Széleskörű kutató munkát igényelt a klasszicista kút hiteles helyreállításának tervezése, a rekonstrukció kivitelezését a Főváros és a kerület önkormányzata egyaránt támogatta.

Az építtetőt és a tervezőt minden beavatkozás során az építészeti hagyomány tisztelete vezette, valamennyi munka a műemléki hatóság engedélyével és ellenőrzése mellett készült.

Bármely épület értékeinek hosszú távú fennmaradását legjobban a benne zajló élet, a funkció, valamint az épület egészének harmonikus összhangja biztosíthatja. Az épület ránk maradt értékeinek feltárása, megőrzése, bemutatása, és mindezzel kölcsönhatásban az épület gyakorlati és esztétikai használhatóságát javító beavatkozások az említett összhang, vagyis egy mindnyájunk számára értékes, több mint kétszáz éves építészeti és kulturális örökség megőrzését szolgálja.

Barokk – „copf” – klasszicizmus

Nemcsak az építészettörténészek, de más tudományágak művelői — pl. az irodalomtörténészek — szerint is a klasszicizáló késő barokk Magyarországon több mint negyedszázados összefüggő szakaszt jelöl a XVIII. és XIX. század fordulóján.

Az érett barokk, illetve rokokó művészetről írja Zádor Anna: „A kifinomult, több irányban túlfokozott alkotások hosszú sora sem feledteti azt a benyomást, hogy valaminek az utolsó állomásához érkeztünk el, hogy forma és szellem kapcsolata ebben az irányban fejlődőképes alkotásokat többé nem hozhat létre. … Ez a mélyben érezhető lassú átalakulás szellemi és társadalmi téren egyre erősebben érvényesül, művészeti téren pedig fokozott szükségességgé avatja azt a megnyugvást és egyensúlyt kereső irányt, amely a barokk egyik késő hajtását, a klasszicizáló későbarokkot oly erősen megkülönbözteti az érett barokktól.” [3] Ez a klasszicizáló késő barokk elsősorban Európa olyan területein virágzott, ahol az építőtevékenység ez időben kedvező talajra talált: Magyarországon és Ausztriában és a vele kapcsolatban lévő területeken, továbbá Németországban.

A klasszicizáló késő barokk stílusa is felhívja figyelmünket arra a jelenségre, hogy minden stíluskorszakon belül megfigyelhető egy klasszikus irányzat, melynek kibontakozásához kedvező szellemi- és egyéb körülmények szükségesek. Ilyen kedvező körülmények fogadják a klasszicizáló késő barokk megnyilvánulását Magyarországon; ezért oly akadálytalan a tiszta klasszicizmusba való átmenet.

Kevéssé pontos megnevezés a német eredetű „copf” stílus. Eredetileg a német rokokó és a klasszicizmus között kifejlődött átmenet kissé merev és száraz művészetét nevezték így ― az előszeretettel használt füzérdíszek kapcsán ―, és már kezdetben is bizonyos kritikai mellékízzel. Később e bíráló értelme feledésbe ment és a megjelölés a II. József, sőt I. Ferenc alatti művészet alkotásaira vonatkozott. Az adott időszakra az átmeneti stílus, illetőleg a klasszicizáló késő barokk fogalmának használata pontosabbnak látszik és így a „copf” használata magyarországi vonatkozásban tulajdonképpen nem szerencsés.

Élet a házban

Grüner Ignác, az akkori tulajdonos, a ma álló ház megépítése előtt, 1786 körül, sarkantyús műhelyt épített a veje, Steibl Fülöp számára. Az Alsó-Ausztriából származó Steibl ugyanis calcarifex hungaricus, azaz sarkantyúkészítő volt. Abban az időben a telek az Új Világ utcától (Neue Welt Gasse, a mai Semmelweis utca) a Megye közig (Comitat Gassl) húzódott. Az utca későbbi Sarkantyús utca elnevezéséből nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a műhely a telek mai, Vitkovics utcai frontján volt.

Saager Antal a krajnai Gottschee hercegségből bevándorolt déligyümölcs kereskedő (Gottscheer, azaz kucséber) 4000 forintért árverésen vásárolta meg 1798-ban az adósságokba keveredett Grünertől az Új Világ utca és a Sarkantyús utca közötti telket a rajta álló épülettel. A régi tulajdonos nem akart távozni a házból, ezért Saager karhatalmi kihelyezésért folyamodott a városi tanácshoz. Üzletét később déligyümölcs kereskedésből fűszer- és csemegekereskedéssé fejlesztette. Kőbányán szőlőket is vásárolt, és borát saját házánál mérte ki. Saagernek két lánya volt, 1838-ban egyik vejének, Schaffer Jánosnak, az ugyancsak Krajnából származó kereskedőnek adta el az ingatlant. A ház második építési periódusa már Schaffer nevéhez fűződik. Saager 83 éves korában, 1843-ban halt meg Pesten.

A XIX. század végén a ház már a Horváth család tulajdonában volt. 1897 körül nyitották meg vendégfogadójukat. E család sarja Horváth Tivadar, az ismert színművész. A „Régi jó Budapest” névre keresztelt söröző-étterem a földszinti nagy dongaboltozatos helyiségben volt, de az éhség és szomjúság csillapításán túl igyekeztek a vendégek egyéb kívánságait is kielégíteni, az épületben működő panzió szobáinak kiadásával.

Az 1950-es évek elején a Rákosi-rendszer kártalanítás nélkül államosította — többek között — a hat, illetve annál több szobás lakóházakat is. Mindnyájan tudjuk, hogy ez nemcsak a tulajdonosok kisemmizését hanem az épületek sorsának megpecsételődését is jelentette. Az állami tulajdonba került belvárosi ingatlanok kezelője az V. kerületi Tanács VB. lett, a fenntartás és üzemeltetés feladata a kerületi Ingatlankezelő Vállalatra hárult.

Az 1980-as évek végére a tanácsi kezelésű ingatlanok állaga oly mértékben leromlott, hogy az állam mindenáron szabadulni igyekezett a terhessé vált ingatlanvagyontól.

1990-ben állami tulajdonból a Belváros-Lipótváros Önkormányzata tulajdonába került az épület, kezelésére az önkormányzat vagyonkezelő cége kapott megbízást. Az új tulajdonos az ingatlant társasházzá alakíttatta, majd ezt követően az önkormányzati lakások bérlői megvásárolhatták lakásaikat.

A csaknem öt évtizedes megszakítás után tehát újra a ház lakói lettek a tulajdonosok, az épület fenntartásának, működtetésének feladatai is a tulajdonostársak közösségére, a Társasházra hárultak.

Az épület állagában tapasztalható kedvező változások, (tető, kémények, kapualj stb.) és az egyes felújítási, illetve rekonstrukciós munkák szakszerű előkészítése (utcai homlokzat, függőfolyosó, pince-lépcső, klasszicista kút), arra utalnak, hogy a Társasház képes megbirkózni a műemléképület fenntartásának nem könnyű feladatával.

A Társasház tulajdonosi közösségének minden igyekezete arra irányul, hogy a megfelelő műszaki állapotok elsődleges fenntartásán túl, Pest — ma már egyetlen — klasszicizáló késő barokk stílusú polgári lakóházának építészeti, művészet-történeti értékeit is megőrizhessék önmaguk és a nagyobb közösség számára is.

1987 óta él és dolgozik a házban Holló László bútorfestő, aki e helyen folytatja a szülei által életre hívott Holló Műhely alkotó munkáját. A kapualjból nyíló lakásgalériába lépve, a Kárpát-medence kézműves hagyományait és népi díszítőművészetét hitelesen idéző tárgyak tárulnak szemünk elé. Az épület nemcsak magától értetődő természetességgel fogadta be a tradicionális tárgyak világát, de egyedülálló varázsa, szellemisége új formavilág létrehozására is inspirálta a művészt. E helyen született meg, összetett alkotófolyamatok eredményeként a magyar szűcshímzés-díszítmények és stájerországi bútor előképek ötvözése nyomán a Holló Műhely ún „sárga madaras” stílusa.

Az épület egyúttal az 1999-ben alapított Hereditas Kulturális Egyesület otthona is. A Hereditas Galéria, a Kőtár és az épület városi kertté előlépett udvara közösségi célú, közhasznú rendezvények megtartásának helyszínéül szolgál. Számos emlékezetes kiállításnak adott helyet a Galéria, képző- és iparművészek, építészek munkásságának bemutatásával. Láthattuk itt testvérvárosaink, a felvidéki Rozsnyó, a kárpátaljai Rahó festőinek műalkotásait, de az Egyesület kiállításaival is igyekszik rendszeresen “szót emelni” épített és tárgyi örökségünk védelmében.

Komárik Dénes írta, hogy 18. század végéről ránk maradt néhány épület lebontását követően a Vitkovics Mihály u. 12. “egész Pest egyetlen és utolsó copf lakóháza”. … “Unikum volta következtében az átlagosnál is nagyobb műemléki gondossággal kell kezelnünk.”[4]

Az egyesület tagjai az épület egyedülálló műemléki jelentőségéhez méltó terveken törik a fejüket. Érlelődik a gondolata annak, hogy az emeleti helyiségek egy részét ― korhű berendezéssel ―, lakásmúzeumként tegyék látogathatóvá a nagyközönség számára. Számos külföldi példa igazolja, hogy a lakás-funkció összehangolható a látogatható történeti enteriőrök bemutatásával. Hiszünk abban, hogy a elgondolás valós igényekkel találkozik és előbb utóbb támogatásra is lel. Megvalósulása esetén az épület igazi kulturális központtá válhat, egyre több értéket közvetítve a kerület polgárai és az ide látogatók számára egyaránt.

Kovács István László
(Kincses Belváros Kalendáriuma 2014 95-99. o.)

[1] Rómer Flóris: A régi Pest. Történeti tanulmány. (Olvastatott a M. T. Akadémia 1871. april és június 12-ki ülésein.) Hoffmann és Molnár, Budapest, 1873.

[2] Tudományos dokumentáció, Fővárosi Tanács VB. HKI. Műemléki Osztálya, készítette Komárik Dénes, Budapest, 1966. (kézirat)

[3] Zádor – Rados: A klasszicizmus építészete Magyarországon, a Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1943.

[4] Komárik Dénes, Tudományos dokumentáció, Budapest, 1966.

Reklámok

2 thoughts on “A ház

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s